Hogyan lett belőlem sorozat- és kéjgyilkos? Azt hiszem illendő ott kezdenem, hogy négyéves koromig apám rendszeresen kiosztott egy-két pofont anyámnak meg nekem is, és az orvosok előszeretettel vezették vissza erre a szociális gondjaim. Nos, lehet benne valami, megcáfolni legalábbis nem tudom, az viszont biztos, hogyha minden gyerek nekiállna csöveseket mészárolni, aki otthon kap néhány véraláfutást, akkor a Föld lakossága nem lépte volna át a hétmilliárdot. Úgyhogy inkább máshonnan kezdeném a történetet.

A WestEnd vízesése előtt támasztottam a korlátot, az állott szagú víz csobogása egybeolvadt a plázában hömpölygő tömeg zsibongásával, férfiak, nők, fiatalok, öregek, kisbabával a hátukon, ölebbel a karjukon. Amíg én émelyegve szemléltem a forgóajtón betóduló emberáradatot, a mellettem várakozók a telefonjukba temetkeztek. Én is újra az enyémre pillantottam: Adam tíz perce írt, hogy öt percet késni fog.

Mellém vetődött egy tizenéves pár, fagylalttal a kezükben, a lány rózsaszín tölcsérből nyalogatta a csokibarna gombócot, miközben a fiú esetlenül simogatta a lány derekát. Epekedve vágytam valami hűsítőre, pedig úgy reszkettem, mint negyvenfokos lázasan.

A vízesés hirtelen hangosabba zubogott, mire óriásit ugrottam ijedtemben, a légszomj pedig egyre elviselhetetlenebbé vált, mintha az éltető oxigént magába nyelt volna a pláza organizmusa. Péksütemény illat, pára, beszélgetésfoszlányok. Villódzó fények jelentek meg a szemem előtt, amiről először azt hittem, a szemközti üzlet táblája vibrál, aztán rádöbbentem, hogy menten elájulok, ha nem jutok ki innen.


Karok, vállak, táskák csapódtak nyeszlett testemnek, miközben botladozva menekültem a plázából az aluljáróba, hátha ott jobb lesz. Nem lett jobb. Egy vörösképű, részeg férfi két nyilvános telefon közt dülöngélt, közvetlenül a metrólejárat mellett. Vele szemben rongyokból és kartonpapírokból összehordott kupacon egy másik csöves feküdt aléltan. Arrébb támolyogtam. Csempészett édesség, használt ruha, új ruha, cipő, telefon, magyar zászló mellet erotikus fehérnemű, bilincs, táska, emberek. Egy vén boszorka lépett elém a semmiből, és édesen bűzölgő parfümös üveget dugott az orrom alá. Olcsó parfüm, drága parfüm, izzadságszag, öregszag. Az embercsordával együtt iszkoltam vissza a pláza védelmező falai közé. Az eddigi várakozóhelyemet már elfoglalta egy szőke nő, viszont a fagyizó pár helyére oda tudtam állni. A zsebemben megrezdült a telefon: „Most már tényleg egy perc, most szálltam le a metróról!:DDD”

Három perc négy másodperc múlva jelent meg a forgóajtóban.

Az első gondolatom nagyjából ugyan az volt, mint a mellette betóduló emberek kilencvenkilenc százalékának lehetett: Tényleg így jár az utcára?

Hiába láttam már róla többtucat képet a profilján, a legkülönbözőbb színekben pompázó hajjal és kontaktlencsével, először találkozni vele élőben olyan volt, mintha megjelenésével lyukat ütött volna az átlagemberek összefonódó kis világán. Az egyik szeme rikító kék, a másik fehér, csak a pupillája feketéllett, szemhéja vastagon kikenve feketére, a haja bal oldalt alig pár milliméteresre nyírva, a másik oldalon vállig érő, egyenesre simított fekete tincsek, lila csíkokkal.

A pólójára nyomtatott fehér halálfejen kívül a teljes öltözéke fekete volt, a pláza neonvilágításában csak úgy csillogott rajta a sok fém: démonfejes nyakláncok, mindkét csuklóján szegecses karkötők, óriási gyűrűk, fülbevalók, piercingek, annyi néznivaló akadt rajta, hogy azt se tudta az ember, merre kapja a tekintetét.

Tulajdonképpen nem nézett ki cifrábban, mint valami emo banda frontembere, de akkoriban még nem sok ilyesmivel találkoztam, tekintve hogy anyám minden kiirtott az életünkből, aminek köze lehetett az agresszió bárminemű formájához.

Amint észrevett a többi várakozó között, elmosolyodott, de úgy, mint egy ötéves kislány, aki kapott egy doboznyi kiscicát. Ez még bizarrabbá tette az összképet.

– Vá-ó! – állt meg előttem, olyan közel, hogy a bakancsa orra szinte hozzáért a tornacipőmhöz. Óvatosan hátrébb léptem a korlát felé. – Erre aztán nem számítottam! Még cukibb vagy, mint a képen! – lelkendezett, szinte énekelve.

Némán meredtem a bakancsa orrára. Ő azt hihette, a kinézete fojtotta belém a szót, de a helyzet pusztán az volt, hogy anyámon, a húgomon és a pszichológusomon kívül nem igen beszélgettem az emberekkel. Halvány fogalmam sem volt, hogy mit kéne mondanom, csak annyit tudtam, hogy valamit már éppen ideje volna. Gondoltam, megpróbálkozom valami hasonlóval, mint ő.

– Lila a hajad – mondtam, és minden igyekezetemmel azon voltam, hogy ha nem is a felemás szemébe, de legalább a hajára nézzek.

– Klassz, mi? – tekerte az ujja köré egy lila tincset és a már sok embertől tapasztalt „ezzel a kölyökkel nincs rendben valami” szemöldökráncolással méregetett. De nem ám olyan diszkréten, ahogy azt már megszoktam. Szó szerint belehajolt az arcomba, én pedig kis híján átestem a vízesés korlátján.

– Na, akkor kajálunk valamit? – kérdésnek hangzott, de már el is indult.

Egyáltalán nem voltam éhes, sőt, kifejezetten hányinger tört rám a gondolattól, hogy bevessem magam a pláza gyomrába, ahol emberek tömege zabál. A lábam mégis elindult a srác nyomába. Így is elég szánalmasan indítottam az ismerkedésünket, nem akartam az első körben elárulni – nem mintha képes lettem volna megszólalni –, hogy tulajdonképpen nem bírom a tömeget, a légkondit, a mesterséges fényt, a zárt tereket, a mozgólépcsőket, érzékeny vagyok a keveredő szagokra, és összességébe véve életképtelen vagyok. Ezt persze akkor még magamban sem ismertem el, de Adamtől elég hamar megtanultam egyet s mást. Például, hogy ha úgy nézel ki, mint az Antikrisztus, akkor arányaiban kevesebben mennek neked a plázában, mint ha egyszerű póló-farmer-tornacipő kombinációt viselsz.

Bizsu, táska, könyv, ugyan olyan cipők halomra a fényes kirakatban, kozmetikai kellélek, mint nyílhegyek meredeznek ki a tartójukból. Vegyél meg, egyél meg, próbálj ki. Kettőt fizetsz, hármat vihetsz, minden fél áron, minden olcsóbb, minden ugyan olyan.

Adam csak mosolygott, és törtetett előre az embertömegben.

Cipő, ruha, cipő, ruha, semmi levegő, csak a csürhe nedves lélegzetét szívhattam magamba. Összemosódó zsibongás, minden üzletből más zene szűrődött ki, forgott az egész világ, és én is forogtam vele egészen a McDonald’s-ig.

Régebben anyámmal voltam már párszor McDonald’s-ban, mert bár köztudottan tömény méreg az egész, legalább ettől az emberi bűntől nem fosztott meg, sőt, úgy vélte, okvetlenül szükségem van még egy teljesen értelmetlen műanyag figurára, pedig már akkor is folytak ki a tarka IKEA-s dobozaimból.

Adam célirányosan nyomult a pult felé. Az imént említett játékok előtt lassított, és megszemlélte az Angry Birds figurákat – a húgom odáig lett volna értük –, én pedig azzal voltam elfoglalva, hogy ne ájuljak el az oxigén helyett terjengő égett olajszagtól.

Adam beállt a legrövidebb sorba.

– Mit eszel? – vigyorgott rám.

Egy ilyen kérdésre nem voltam még felkészülve. Adam elpillantott fölöttem – nem volt nehéz dolga, a fejem búbja épphogy szemmagasságba esett neki – és elégedett mosollyal az arcán végigpáztázta a terepet. Kacsintott valakinek.

– Csak egy kiscsaj – vonta meg a vállát magyarázatként. – Mióta bejöttünk, folyamatosan bámult, ennyit csak megérdemelt.

Sorra került a pultnál. Figyeltem, mit rendel, hogy majd én is azt kérjem, hogy biztos ne lőjek mellé, de hamar letettem a tervemről. Messze elfogyaszthatatlan mennyiségnek tűnt egy BigMac menü nagy krumplival, nagy kólával, plusz még egy csibeburger, meg egy karamell öntetes fagyi. Miután Adamet kiszolgálták, azzal szembesültem, hogy egy újabb idegennel kell szóba elegyednem. A lány a pénztárgépen dobolt az ujjával, mert hosszú másodpercek teltek el azóta, hogy köszönt és megkérdezte, hogy mit adhat. Sonkás-uborkás croissant már különösebb probléma nélkül tudtam venni a házunk alatti pékségben, de erre a kihívásra még nem voltam felkészülve lelkileg. Minden erőmet össze kellett szednem, hogy ki tudjam nyögni, hogy egy sajtburger menüt szeretnék. Ezt vett anyám is a legutóbbi „mekizésnél”.

– Milyen üdítővel? – kérdezte a lány.

Na, ez már túl sok volt. Az agyamat teljesen betöltötte az ember és kajaszag, és beállt a teljes megsemmisülés. Függöny lehúz, csak meredtem a pénztárgép előtti, kávét és süteményt reklámozó kis táblára.

– Egy kóla jót fog neki tenni – dugta Adam mellém a fejét én pedig nem győztem elhajolni. A lány mély sóhajjal távozott az italokhoz, minden bizonnyal azon merengett, hogy mivel érdemelte ki, hogy minden idiótának az ő sorába kellett állni. Nem emlékszem, hogy fizettem volna, valószínűleg Adam megtette helyettem, mert a következő pillanatban már a mű-graffitikkel díszített gipszkarton fal mellett ültünk, ketten elfoglalva egy négyszemélyes asztalt.

A kóla tényleg jól esett, a tömény cukros víz némileg helyrebillentette a vérnyomásom, aminél egy zombi is többel büszkélkedhetett.

Adam engem bámult, és a sültkrumpliját majszolta.

Nekem még minimum tíz perc kellett az előző megrázkódtatások után, hogy a gyomrom ne akarjon azonnal megszabadulni a bevitt falatoktól.

– Ugye azért tizenkettő elmúltál már? – kérdezte Adam vigyorogva, miközben megforgatta a sültkrumpliját a fagylaltban.

– Ühüm. – Rendíthetetlenül szürcsöltem a kólám, úgyhogy csak ennyire futotta.

– Mennyivel?

– Már mondtam – rágcsáltam a szívószálat, mert már csak a jég zörgött a papírpohár alján. Aztán gyorsan hozzátettem, hátha ez valami beugratós kérdés volt, hogy tudok-e számolni. – Hárommal.

– Hát jó. Börtönbe azért nem akarok kerülni kiskorú molesztálásáért – vigyorgott. Nem róhatom fel neki, hogy kételkedett a tizenöt évemben.

A szívószálat már laposra rágtam.

– Jól vagy? Vagy ez ilyen alapállapot nálad? Autista vagy, vagy mi? – Folyamatosan vigyorgott, szája körül pedig só csillogott.

Igazán nem várhatta el tőlem, hogy három kérdésre egyszerre válaszoljak. És csak nem hagyott fel az érdeklődéssel.

– Nem eszel?

– Tényleg te csináltad a videót? Az egérről? – kérdeztem, hogy végre valami olyanról legyen szó, ami miatt eljöttem.

– Jaja – bólogatott villogó szemmel. – Rajta van még a telómon! – és már húzta is elő a zsebéből a telefonját. Pötyögött rajta egy sort, majd elfordította, és felém csúsztatta az asztalon.

Már jó párszor végignéztem a könyvtárban a felvételt, de sosem tudtam teljesen rá koncentrálni, mert fél szemmel mindig a termet pásztáztam. Persze simán mondhattam volna, hogy a biológia házimhoz kell, de akkor anyám hülyeségei miatt szinte bűnténynek tűnt egy efféle videó végignézése.

A fehér egér a hátára fektetve egy vágódeszkának tűnő lapon, mancsai kifeszítve és gombostűvel rögzítve. A negyedik másodpercben megjelent a képen egy kis ollót tartó gumikesztyűs kéz, és művészi gonddal vágta föl, először csak az egér bundáját, aztán előkerült egy szike és megkezdődött a nyúzás. Amikor már elég nagy felület került megnyúzásra, a kesztyűs kéz egy apró vágást ejtett az egér hasán, majd az ollóval folytatta. A nyüzsgő tömegtől semmit sem lehetett hallani, a Youtube-ra feltöltött verzió alá pedig valami klasszikus zenét vágott Adam, de szinte hallottam, ahogy az olló nyírja a húst. A lenyúzott szőrme után az orvosi precizitással felvágott húst is a deszkához tűzte, és elém tárultak az egér nedvesen csillogó belsőszervei.

Most már én is csipegettem a krumplimból, áhítattal meredve a telefon kijelzőjére.

A színek kavalkádja nem sokban különbözött egy szétnyitott hamburgertől. A szív és a máj mint a hús, a vastagbél pedig szottyadt zöldségként tekergett.

– Na várj, ezt a részt már nem töltöttem fel! Nem mondanám éppen percíznek – szólalt meg Adam, amikor már dőltem volna hátra a széken. És tényleg folytatódott a felvétel, mégpedig nem is akárhogy! A szike mellé előkerült egy kis csipesz is, és Adam nekilátott kiszedegetni az egérbelső tartalmát. Valóban nem volt valami precíz, inkább marcangolás felé közelített, ahogy egyesével tépkedte ki az apró szerveket. Teljesen megbabonázva rágtam a sültkrumplit.

– Legközelebb valami nagyobb lesz – mondta Adam miután véget ért a videó. – Na, de mesélj te is valamit magadról, ha már így találkoztunk, ne csak az én művészetem legyek a téma! – csúsztatta vissza a zsebébe a telefonját, ami nem volt könnyű művelet, amilyen szűk nadrágot hordott.

Válasz helyett beleharaptam a sajtburgerembe, és még mindig a felboncolt egeret láttam lelki szemeim előtt. Amit tudni lehetett rólam, azt már úgyis elmondtam Adamnek chaten. Budapesten lakom, kilencedik osztályba járok, és ennyi. Adam két falat között folyamatosan próbált különböző témákat feldobni, mint például milyen zenéket hallgatok, milyen filmeket szeretek. Miután kiderült, hogy jóformán még egy horrorfilmet sem láttam, Adam már örült annak is, hogy legalább a Harry Potter első két részét megnézette velem anyám, igaz, a legkevésbé sem kötött le. Adam hosszasan ecsetelgette, hogy ő biztosan a Mardekárba kerülne, és az uralma alá hajtaná az egész világot.

– És most komolyan, mi van veled? – kérdezte, mikor én már mindent elfogyasztottam és neki is csak a csibeburger volt hátra. – Asperger, borderline, valami disszociatív szarság? Ne mondd, hogy semmi, vagy három perce a vállamat fixírozod, gyakorlatilag pislogás nélkül!

Gyorsan pislogtam egyet. Egyértelmű választ pedig továbbra sem tudtam volna adni, úgyhogy inkább nem mondtam semmit.

– Na, menjünk valamerre! – nyújtózkodott, egy pillanat múlva már talpon volt és máris belevetette magát az embertömegbe. Valahogy jobb ötletnek tűnt utána loholni, mint ottmaradni egyes-egyedül, az üres poharakat és egyéb csomagolásokat bámulva. Pedig szinte már megszoktam a kis asztalunkat. Nem győztem kerülgetni az embereket, hárman jöttek nekem, mire sikerült Adam mellé érnem. Az határozottan pozitívumként említhető, hogy Adamet gyakorlatilag lehetetlen volt szem elől téveszteni a röpke száznyolcvanöt centijével. Egyre mélyebbre haladtunk a pláza förgetegében, az emberek zsibongása az agyamban lüktetett. Aztán lekanyarodtunk egy kevésbé tömött folyosóra.

Adam befordult a dm-be és céltudatosan vágtatott a polcok között, majd megállt egy színes, kisebb-nagyobb dobozokkal telepakolt polc előtt. Korábban csak anyámmal tettem kirándulást efféle üzletbe. Vagy bármilyen üzletbe. Azt hiszem az is tökéletesen bemutatja a külvilágtól való eddigi elzártságomat, hogy onnan tudtam, mi az a Durex, hogy a pszichológusom kibontott nekem egy csomagot, amikor éppen a szexuális felvilágosításnál tartottunk.

Adam bedobott a kosárba egy nagyobbfajta kék dobozos óvszert meg egy Durex Play síkosítót. Nekem még akkor sem sikerült összeraknom a dolgot, amikor a pénztárhoz sorba állva az ujjai a derekamhoz értek. Kis híján fellöktem az előttünk ácsorgó nőt, olyan lendülettel húzódtam el Adam mellől. A keze ugyanis nem csak véletlenül ért a derekamhoz, ahogy azt első szívrohamot okozó pillanatban gondoltam, hanem egy másodperc elteltével is éreztem, ahogy a pólómon keresztül hozzám nyomódnak az ujjbegyei. Bőven elég volt a tömegközlekedési eszközökön és a plázában eddig átélt fizikai kontaktusok az emberiséggel, ennél többet képtelen lettem volna elviselni. Nemtől és életkortól tökéletesen függetlenül.

– Nyugi! – nevetett Adam és feltartotta a kezét. A kis előadása beváltotta a hozzá fűzött reményeit, a közelünkben lévők szeme megakadt az óvszer-síkosító pároson, ahogy Adam a futószalagra pakolta.

Visszagondolva tényleg elképesztő szórakoztató jelenet lehetett. Ha akartam sem tudtam volna megjátszani, hogy „fogalmam sincs róla, hogy ez a perverz faszi engem akar megdugni, sőt, azt se tudom, mit keresek itt” ábrázattal ténfergtem Adam mellett.

Naivitásom kihasználva becsalt az egyik eldugottabb férfi mosdóba és megerőszakolt a vécéfülkében.

Ja nem.

Ez csak Adam kedvenc fantáziái közé tartozott, amivel szerette szórakoztatni magát. Hányszor hallgattam végig, te jó ég!

Visszakanyarodtunk a kajáldákhoz, jóval beljebb, mint ahol a McDonald’s volt. Adam a mozgólépcső felé igyekezett, de előttem megint megjelentek a vibráló fények. Olyan érzés volt, mintha az elmém kiszorulna a testemből, és csak agyatlan zombiként követtem Adamet. Egyre jobban szédültem, de nem akartam egyik zabáló ember mellé sem leülni, a világ viszont egyre sötétedett, és tudtam, hogy el fogok ájulni, és az nagyon-nagyon idiótán fog kinézni a tömött pláza kellős közepén. Az utolsó pillanatban csak sikerült lezuhannom egy üres helyre, ami mint kiderült azért volt üres, mert az asztal végig volt öntve valami ragacsos üdítővel. Adam már majdnem a mozgólépcsőn volt, mikor föltűnt neki, hogy lemaradtam. Lehajtott fejjel bámultam a cipőm sárgásfehér orrát, és még mindig szédültem.

– Minden oké? – guggolt elém Adam és megmarkolta a térdem.

Megráztam a fejem. Annyi erőm nem volt, hogy megpróbáljam magamról lesöpörni az ujjait.

– Mindjárt jövök – paskolta meg a combom, aztán egy félliteres Pepsivel tért vissza. A kezembe nyomta a kólát, még ki is nyitotta nekem. Nem volt szokásom palackból inni, úgyhogy az első korty után prüszköltem az orromba tóduló szénsavától. Adam leült velem szembe, könyöke a combján, állát a tenyerébe hajtva várta, hogy megszólaljak. Nem szólaltam.

– Jobban vagy?

Némán bólintottam és másodszor már ügyesebben sikerült kortyolnom a kólából. Bár a kezem még mindig remegett.

– Szedsz valamilyen gyógyszer? – erőltette Adam a kommunikációt. A legkevésbé sem aggódott, csak hajtotta a kíváncsiság.

Erre megint nem tudtam mit mondjak. Három éve nem szedtem semmit az általános megfázásra, torokgyulladásra, ilyesmikre bevett gyógyszereken kívül. Anyám csak úgy engedett el aznap, hogy megígértem, azonnal felhívom, ha nem érzem jól magam. Ez volt az első alkalom, hogy suli után együtt lógtam az osztálytársaimmal. Illetve ilyen sosem történt, csak anyámnak ezt a fedősztorit adtam be előző este, amikor megbeszéltük Adammel a találkát. Anyámnak persze az osztálytársas verzió hallatán sem repesett az örömtől, de kénytelen volt lelkes arcot vágni hozzá, hiszen jóformán hónapok óta azzal nyúztak, Mánfaival együtt, hogy bátran barátkozzak az osztálytársaimmal. Amikor rákérdezett, hogy pontosan melyik osztálytársaimmal is töltöttem az időt, gondosan felkészülve felsoroltam azoknak az osztálytársaimnak a nevét, akiknek a Facebook profilja kellőképpen semmitmondó volt.

Rosszullét ide, vagy oda, valahogy nem volt ingerenciám felhívni anyám, habár nem voltam benne biztos, hogy túlélem a hazafelé utat.

– Kimehetünk, ha gondolod – ajánlotta Adam, mert még mindig nem szóltam egy mukkot sem, csak iszogattam a kólát, miközben az járt a fejemben, hogy ilyen sok kólát nem is biztos, hogy szabadna innom.

– Hazamegyek – közöltem némileg nyersen. A hangsúlyozás nem éppen volt erősségem. Meg a búcsúzkodás sem.

– Ó, máris? – pislogott Adam, óriásira meresztve a felemás szemeit.

– Igen.

– Elkísérjelek? – vigyorgott újra.

– Ne – vágtam rá, bármiféle rosszindulat nélkül. Legalábbis úgy szándékoztam.

– Hát jó, csak kérdeztem! – csücsörített, megint védekezően maga elé emelte a kezeit, és hátradőlt a széken.

Bizonytalanul feltápászkodtam a ragacsos asztal mellől, és csak reméltem, hogy tudom, merre van a kijárat.

– Mivel mész? Azért addig csak elkísérhetlek, nem? – állt fel Adam is, jóval nagyobb lendülettel, mint én.

– Metróval.

Ugyan nem mondtam, hogy elkísérhet, de azért lelkesen követett, aminek tulajdonképpen örültem, mert legalább segített átvágni az plázába áramló embertömegen.

– Mikor találkozunk újra? Szombaton mit csinálsz? – kérdezte már a metrólejáratnál.

– Nem tudom.

– Mármint melyiket?

Zavartan pislogtam.

– De azért találkozunk még, ugye?

– Ühüm – motyogtam, és már fordultam is a mozgólépcső felé. Adam még utánam köszönt, de én már túlságosan el voltam foglalva azzal, hogy előhalásszam a táskámból a bérletemet, hogy be tudjam mutatni a mozgólépcsőnél álló ellenőröknek.


A hazafelé út sem volt sokkal könnyebb, mint odafelé, de annyira kimerült voltam, hogy már alig maradt erőm a metrón stresszelni, csak levágódtam egy üres helyre, mintha az életem múlna rajta. A térdemre meredtem, de csak Adam vigyora, mozgása és szavai kavarogtak a fejemben.

Hülye kisfiú voltam, az egy dolog, de nem változtat a tényen, hogy első pillantástól fogva lenyűgözött Adam lénye, teljesen elvarázsolt az az energia, ami áradt belőle. Persze főként amiatt éreztem így, mert azon a napon Adam egy csapásra megtestesítette életem minden egyes tiltott dolgát. A rideg és meglehetősen szótlan búcsúzásom ellenére, már tudtam, hogy többre van belőle szükségem, még és még többre.

Kisfiús rajongás volt, semmi több.

A háztömbünk közelébe megálló buszról leszállva úgy éreztem magam, mint valami felfedező, aki óriási kalandokat élt át, és kész átadni magát a jól megérdemelt pihenésnek. Tudtam, hogy a lakótelep ismerős házai közt megtett minden egyes lépéssel is végre valami olyanhoz kerülök egyre közelebb, amire eddig csak áhítoztam.

Ez persze csak akkor igaz, ha valóban az volt a dédelgetett álmom, hogy az első emeleti panellakásunkba lépve édesanyám aggódó ábrázatával találjam szembe magam.

– Hol voltál ilyen sokáig? Miért nem vetted föl a telefonod? Már aggódtam! – A szemében igazi könnyek csillogtak.

Még csak fogalmam sem volt róla, hogy mennyi lehetett az idő. Elsandítottam anyám mellett a mikró órája felé. Fél öt volt.

– Vagy tízszer hívtalak! – sóhajtott anyám, és láttam rajta, hogy komoly erőfeszítésbe kerül neki, hogy ne boruljon a nyakamba.

Nem sokat túlzott, nyolcszor hívott, és két sms-t küldött. Addigra Adam is írt már két üzenetet.

– Nem hallottam – mondtam.

A húgom kilesett a tévé mögül, és szemével követett minket a konyhába, ahol anyám folytatta a magáét.

– Jajj Dorián, legközelebb hangosítsd föl iskola után! Már majdnem hívtam az osztályfőnöködet, hogy elkérjem az osztálytársaid számát… – sóhajtozott zaklatottan, aztán megpróbált lelkes mosolyt erőltetni az arcára. Semmi volt Adam mosolya mellett. – Merre jártatok?

– A WestEndben. Ettünk meg beszélgettünk.

– Jól érezted magad? – kérdezte, és töltött nekem egy pohár narancslét.

– Nagyon! – mosolyodtam el őszintén. Erre anyám is rendesen mosolygott, mert már egyikünk sem emlékezett rá, mikor volt utoljára olyan alkalom, hogy sikerült kihúznia belőle, hogy jól éreztem magam.

– Mondtuk mi, hogy ismerkedned kell! – bólogatott elégedetten. Szokásához híven várt tíz percet, hátha reagálok valamit, aztán mosolyogva visszament a nappaliba a húgomhoz. Előszedtem a telefonom.

"Jó volt találkozni Cukorfalat, remélem, hamarosan megismételjük, és közelebbről is megismerhetlek! <3 :D ;P"

"Én is remélem." – válaszoltam, és akkor még fogalmam sem volt róla, újdonsült barátom mit is ért közelebbi ismeretség alatt.