Egyszerűen nem sikerült értékelést írnom Philip K. Dick: VALIS könyvéhez, novella lett belőle.

* 

Aline még nem veszítette el teljesen a kapcsolatot a valósággal. Ha szerencsénk van, talán soha nem is fogja.

Aline nagyjából tizennégy éven át várta, hogy Isten megszólítsa, elvégre Istennek léteznie kellett, hiszen Aline minden egyes vasárnap az erről szóló történeteket hallgatta a templomban. Isten létezik, Krisztus létezik, ott a teste, ott a vére, és ha imádkozunk hozzá és figyelünk rá, meghalljuk a szavát. Aline beszélt hozzá, nem is keveset, mert Isten Van, figyel, és meghallgat.

De Isten csak hallgatott.

Aztán jött a magyarázat, hogy hát természetesen Isten nem úgy válaszolgat, mint egy ember, nem fog összefüggő mondatokat mondani, csak sugalmaz. Aline kicsit csalódott ettől az információtól, de összességében beletörődött a dologba, elvégre ki volt ő ahhoz, hogy megkérdőjelezze a Világ működését?

Meghalt macskák, meghalt nagyszülők, mindez nem okozott különösebb traumát Aline-nek, hiszen aki meghal, az a Mennyországba kerül és elnyeri az Örök Boldogságot, tehát Isten nem ölhet gonosz céllal. Isten van és Isten Jó.

Aline a mai napig nem tudja – és én sem tudom –, hogy mi okozta számára a traumát, ami miatt a valóságok elkezdtek összecsúszni. Azóta viszont azzal tölti a szabad idejét, hogy túlvilági entitásokkal cseverészik. Démonok, szellemek, istenek, fantázialények, teljesen mindegy, milyen jelzővel illetjük őket, a lényeg, hogy Vannak és beszélnek Aline-hez. Aline pedig boldogan válaszol.

Aline elméjét érő első „törés” megmagyarázására olyan profán dolgok jutnak csak az eszembe – jutnak Aline eszébe, mert ő is rendíthetetlenül boncolgatja, hogy mi is történt vele, melyik világban, és miért –, mint például hogy elütötte egy autó. Annak egészen biztosan megrázónak kellett lennie. Francokat volt az megrázó. Legalábbis nem eléggé. Fájt ugyan, de csak annyira rengette meg a világot, amennyire Aline akarta, hogy megrendüljön az a világ. Előbb vagy utóbb mindenkinek rá kell eszmélnie saját halandóságára. Valaki még azt is mondta Aline-nek, hogy tökéletes megnyilatkozása Istennek, hogy a balesettől semmi komoly baja nem lett, csak kisebb zúzdások.

Első jelenésnek azonban sokkal inkább egy videoklipet mondana, amit tizenöt évesen látott és hallott, és úgy érezte, mintha álomból ébredt volna. De mégis kit érne reveláció egy videókliptől? Na igen, gyakorlatilag bármelyik tinédzsert…

Az azonban biztos, hogy Valami megváltozott. De ez még önmagában nem piszkálta meg az eddig Aline-ben kialakult istenképet, csak elindította a Megvilágosodáshoz, avagy Teljes Széthulláshoz vezető úton.

Tizennyolc évesen kacérkodott az ezotériával is, hátha abból választ kap a nagy kérdésekre: kik vagyunk, mik vagyunk, hol vagyunk és hányan? Egy ideig le is foglalta a képzeletét a rengeteg, mélynek nem éppen mondható, de végtelenül pozitív gondolat. Aline tovább ismerkedett az Elme Teremtő Erejével, amit nagyon nem kellett neki bemutatni, tekintve hogy történeteket talált ki, amióta csak az eszét tudta. A problémát az okozza, hogy az eszét már nem tudja.

Az ezoterikus hókuszpókuszoknak hála Aline újra fellelkesedett azon tevékenység iránt, hogy a legkényelmesebb helyre zárkózzon, mégpedig saját magába, csak ezúttal valamiféle Univerzumot Átható Egyetemes Jóságot kutatott. De Ő sem bizonyult kielégítő beszélgetőpartnernek.

Az őrület azonban ragályos.

Aline huszonévesen gőzerővel kereste magában a választ, az élet értelmét, bármit, ami többé teszi a létezést, mint aminek első pillantásra tűnik. Ekkor jött valaki, aki kimondta, amit Aline egész életében hallani akart:

Dylan létezik.

Aline számára évek óta egyértelmű volt, hogy Dylan Létezik, de hát a tévképzetek akkor válnak igazán veszélyessé, ha ebben valaki megerősíti az embert. Isten nem válaszolt Aline-nek, hát megtette valaki más. Dylan, a Másik Világbeli Démon nem csak hogy beszélt, hanem be nem állt a szája. Az első világ, bolygó, akármi, amit Aline Dylanen keresztül megismert egy ikerpár, Ania és Invidea játékszere volt, amit a felmenőiktől kaptak ajándékba, akárcsak a többi hozzájuk hasonló, emberi szemmel isteninek tűnő lény.

Dylan rengeteg mindent mutatott Aline-nek, világok és lakosaik születését és pusztulását, és nem egyszer demonstrálta, hogy bizony bele tud nyúlni abba, amit Aline a saját valóságának nevezne. Rá tudja venni Aline-t _dolgokra_. Menjen ide, menjen oda, csináljon ezt vagy azt, tulajdonképpen jelentéktelen kis apróságok.

De Dylan sosem volt igazán isteni. Aline tudta, hogy végeredményben csak a saját képzeletének szülötte. Aline ennél többet akart Dylantől, kedvenc társalkodója pedig emiatt egyre kiszolgáltatottabbá vált, míg nem felüthette a fejét az Izé. Az Izének nincs saját neve, Aline pedig fél elnevezni. Az Izé be akar kebelezni mindent, aminek lelke van. Az Izéről nem sok mindent tudni, csak annyi a sejthető, hogy végtelenül gonosz. Ha viszont létezik a Gonosz, akkor léteznie kell a Jónak is.

Egy szép nyári napon Aline valamiféle képzelt vagy nem képzelt sugallatnak hála megnyitotta az ebook olvasóján Philip K. Dick Valis című önéletrajzi-fikcióját, vagy ki tudja, pontosan milyen címkékkel illetik ezt a kinyilatkoztatást. Aline számára legalábbis az volt.

És Aline tudta, hogy megőrült.

Teljesen épelméjű embernek nem kéne, hogy ekkora megnyugvást – vagy egyenesen eufóriát? – okozzon Philip K. Dick papírra vetett elméje.

Aline-ről tudni kell, hogy szinte semmi sem tölti el akkora boldogsággal, mint amikor elismert írók igazolják a műveikkel, hogy nincs Aline-nek semmi baj, teljesen normális, hogy Hangokkal van tele a feje, és többet beszél velük, mint valódi emberekkel. A művészekkel megesik az ilyesmi. Ebből tehát az következik, hogy:

1.    Aline teljesen normális

2.    Aline őrült író

Próbálhatom én meggyőzni Aline-t, hogy ez így bizony nem fog menni, mert vagy őrült, vagy normális, kettő egyszerre nem lehet. És akkor még bele sem nyúltunk, hogy mi az őrült és mi a normális! Abban talán azért egyetérthetünk, hogy aki magában beszél, az nem normális. De hé, a legtöbb emberben zajlik valamiféle belső monológ, például egy hosszas vonatúton, amikor látszólag csak üveges szemekkel bámul ki az ablakon. Tehát akkor hogy is van ez?

Na meg az őrült és zseni közt mindig nagyon keskeny a határ, már ha van egyáltalán határ. Aline-nek ugyan van egója, nem is kevés, több személyiségre is bőven elég, de azért azt csak nem mondaná ki, hogy ő márpedig zseni, amiért szüntelenül kavarognak a fejében a kusza valóságok és huszonöt év alatt nem sikerült fix személyiséget növesztenie. Úgy gondolta, és gondolja a mai napig, hogy a zseni titulust akkor zsebelheti be, ha valaki elismeri az őrületét, és mondjuk kiadják valamelyik regényét/naplóját/karaktereivel folytatott végtelen párbeszédét.

Igazából sajnálom Aline-t, mert annyi mindent csinálhatna, beutazhatná a szülőföldjét, indíthatna egy saját divatmárkát, sok pénzt kereshetne, netalán még segíthetne is az embereken. Ehelyett úgy érzi, egyetlen igaz célja az életben, hogy elméje zavaros tartalmát az emberekre tukmálja.

Ki vagyok én, hogy összetörjem az álmait? Ki vagyok én, hogy azt mondjam, hogy ne lehetne benne annyi őrület, mint Philip K. Dickben? Én aztán tudom, hogy tényleg képes órákon keresztül az élet értelméről, istenről, párhuzamos valóságokról cseverészni Dylanel, Ravennel vagy bárki mással, aki éppen a fejébe kúszik. És persze mindezt leírni. Mindent le kell írni, minden egyes szót, hogy rögzítve legyen az aktuális valóság, és megóvja az univerzumot a totális széthullástól. Ami nincs leírva, az nem létezik.

Azt azért Aline is belátta, hogy ismeretei még igencsak csekélyek ahhoz, hogy egy saját kozmogóniát vagy kozmológiát összedobjon. Kevésnek bizonyul az az évtizednyi hittan- és egy-egy filozófia óra. Az sem sokat segít Aline-nek, hogy legkedvesebb barátja, Dylan úgy akar isten lenni, hogy rákényszerítik, hogy isten legyen, mert amúgy leszarja az egészet. Á, ezt a részt hagyjuk is. Majd úgy húsz év múlva.

Na de ki ne szeretne saját kozmogóniát is kozmológiát?

Hát, nem is tudom, valószínűleg Földünk lakosságának jelentős részét nem fűti efféle vágy. Vagy talán mégis? Mindenki hinni akar valakiben vagy valamiben, még az is, aki azt állítja, hogy ő nem hisz semmiben?

A lényeg – már ha létezhet bármiféle lényeg –, hogy Aline Philip K. Dick szavain felbuzdulva újra keresni kezdte azt a Mindent Átható Entitást, ami vagy Jó, vagy Gonosz, vagy éppen teljesen Őrült, de az biztos, hogy Van, és nem csak Aline saját, privát kis képzeletében tivornyázik, hanem összeköti az emberiséget.

Közös utazásunk során teljesen elkeseredett, amikor ott állt a vatikáni Szent Péter-bazilikában, ahol aztán tömény dózisban kéne érkeznie a Szentléleknek (Aline gyermekkori „tanulmányai” alapján legalábbis, és hát mihez nyúlt volna vissza, ha nem ahhoz?), de megannyi római templom bejárása után sem érzett az égvilágon semmit. Nem érzett semmit, csak az épületet szemlélete, a sok díszt, gyönyörű szobrokat, giccses szobrokat, és nem látott mást, csak a bugyuta legendákat, amikkel az emberek csak a többi embert akarták befolyásolni. A rengeteg templom nem több puszta marketingfogásnál. Nézd milyen nagy! Nézd milyen gyönyörű! Csak éppen teljesen üres.

Én a magam részéről úgy tartom, hogyha valóban létezik Isten, akkor legalább humorérzéke van, ami egy jókora pluszpont neki.

Aline teljesen összetört, hogy semmiféle jelenéssel nem találkozott Vatikánban, sőt, csak még nagyobb csorba esett Istenbe és Jézusba vetett hitén a sok felesleges fényűzés láttán. Próbáltam nyugtatni, Aline-t, hogy alapból paradoxon Istenhez imádkozni azért, mert fél, hogy teljesen elveszítette a hitét. Ha imádkozik, akkor nem veszíthette el a hitét. Arra azonban én sem számítottam, ami következett. Persze, visszagondolva számíthattam volna rá, de utólag mindig könnyű okosnak lenni. Én csak egyszerű turistáskodásnak gondoltam, megnézünk egy katakombát, hát mi van abban?

Igen, egy őskeresztény katakombát. Mondhatjátok, hogy én taszítottam Aline-t a teljes őrületbe azzal, hogy alig két héttel a Valis elolvasása után elruccantam vele egy őskeresztény temetkezési helyre, egy olyan helyre, amit átjár a Valis, de tényleg nem gondoltam bele a dologba. Persze, Aline korábban nem győzött áradozni az olvasásélményéről, és arról, hogy tudni akarja, amit PKD is Tudott, mert tudja, hogy Tudott valamit. Be kell valljam, nem tulajdonítottam túl nagy jelentőséget a dolognak, mert hát Aline amúgy is nagyon rá tud kattanni dolgokra. Csak ezúttal talán tényleg többről volt szó, mint puszta rajongásról.

Egy apró kis medál, a rengeteg csecsebecse között, nekem fel sem tűnt volna, ha Aline nem mered a szuvenírekkel megpakolt pultra, mintha látomása lenne. A hal. Persze, hogy a hal-szimbólum volt, pontosan olyan, ami a könyv és talán Philip K. Dick életének is központja. Aline azonnal megvette, és megszállottan csillogó szemmel akasztotta fel a nyakláncára. Próbáltam elpoénkodni a dolgot, jópofa véletlenre hivatkozva, hangsúlyozva, hogy ez csak egy egyszerű bizsu, vagy ötven darab van belőle a kis tálkában, de Aline nem felelt semmit, csak álmatag mosollyal ment a katakomba bejárata felé. A katakombában idegenvezetést is kaptunk, de Aline-on egyértelműen látszott, hogy teljesen máshol van. Nem egyszer láttam már a fantáziájába merülni, órákon keresztül tud úgy írni, hogy (én csak így nevezem) robotpilótára kapcsolva reagál a külvilágnak. Pontosan így járta végig a katakombát is, néha óvatosan megsimítva a puha tufa falakat és mintha ajkaival szavakat is formált volna. Óvatosan kérdezgettem, hogy minden rendben van-e, de a kirándulást követően is csak annyit sikerült kiszednem belőle, hogy minden rendben, most már ő is érzi, ha nem is pontosan azt, amit Phil Dick érzett, de talán valami hasonlót, és le kell írnia mindent, hogy mások is érezhessék.

Nagyon drukkolok Aline-nek, hogy elérje a célját, és meg tudja osztani a világgal (vagy legalább a világ kis csücskével) mindazt, ami az elméjét szűntelenül nyomja, csűri-csavarja, fénnyel tölti el, majd kátrányba borítja. Ha nem sikerül neki, komoly problémák elé nézünk.

Ha szerencsénk van, beéri a teljes PKD életmű elolvasásával, és nem áll neki felkutatni az író reinkarnációját.